Életközepi válság vagy menopauza? Szalay Ágnes "Éppen jókor" című könyve utat mutat

Sok nő érzi a negyvenes éveiben, hogy valami nem stimmel, egyfajta fásulttág, unalom telepszik rá a hétköznapokra, mintha semmi sem lenne jó. Pedig még az is lehet, hogy minden stimmel: jól keresünk, szeretjük a munkánkat, még a párkapcsolatunk is rendben van, és mégis, valahogy úgy érezzük, hogy belefáradtunk az életbe. Pontosan ezzel egy időben indul meg a menopauza előtti felvezető hormonális átmenet, amelyről sokan nem is tudnak, pedig ennek a tünete is lehet olyan, mint az életközepi válságnak.

Szalay Ágnes most megjelent könyve az "Éppen jókor" címmel, gyakorlati útikalauzként kíván segítséget adni azoknak, akik nem csak túlélni, hanem pozitívan akarnak kijönni ebből az életszakaszból. INTERJÚ

Miért gondoltad, hogy kell egy ilyen könyv?

Pont "benne voltam a korban", a harmincas éveim végén, amikor elkezdtem ezzel a témával foglalkozni. Azt tapasztaltam, hogy a barátaim, munkatársaim számomra is meglepő módon egészen erősen rezonáltak a témára. Rengetegen írtak, kerestek meg, hogy magukra ismertek, jó volt erről olvasni, választ kaptak néhány dologra, jó látni, hogy nincsenek egyedül ezzel. Egyre több kliensem is életének éppen ebben az időszakában fordult hozzám, hogy támogatást kapjon az útkeresésben, választ kapjon a hosszú ideje feszegető "hogyan tovább?" kérdésre.

Az életközepi válság nem egy új fogalom, de fiatalként, az életünk elején nem törődünk vele. Aztán meg egyszercsak benne is vagyunk a közepében. Minden nehéz időszakot könnyebb elviselni, ha tudjuk, hogy természetes folyamat, látjuk előre, hogy mire számítsunk és főképp ha valaki elárulja, hogy el fog múlni. Sőt, hogy egészen jól is ki lehet majd jönni belőle.


Az "életbe való belefáradás", így lehetne definiálni az életközepi válságot?

Én ezzel az életbe való belefáradással tettem érthetővé a magam számára is ezt az időszakot. Mindannyian viszünk magunkkal a lelkünkben egy csomó korlátot és gátlást (rossznak hitt tulajdonságot, félelmeket, fájdalmas emlékeket, elképzeléseket arról, hogy mitől leszek sikeres vagy egyáltalán szerethető), amik megakadályozzák azt, hogy önazonosak legyünk, vagyis, hogy elégedetten és szorongás nélkül jelen legyünk a saját életünkben.


Ezek pedig megjelennek abban is, ahogyan élünk: például olyan munkát végzünk, ami nem érdekel, mert azt mondták régen, hogy ez a jólkereső szakma, olyan partnerrel vagyunk, akivel már nincs meg az intimitás, pörgünk a munkahely, a család, a háztartás teendői körül, hogy ne legyen egy perc szünetünk sem, mert akkor rögtön feleslegesnek éreznénk magunkat.


Mindezt azért tesszük, mert van egy mély belső elképzelésünk arról, hogy hogyan leszünk "jók".

Életünk közepe táján már évtizedek óta igyekszünk ennek a magunkra erőltetett életnek megfelelni, és már annyi ideje nyomjuk el az érzéseinket, igényeinket, hogy elfogy az energiánk.

Nem tudjuk működtetni ezt a rendszert tovább, és ez okozza a tüneteinket.

Szerencsére most már egyre többen tudják, hogy az önismereti munka hasznos, így talán egyre többen használják ki ennek az életközepi válságnak a jelzéseit arra, hogy alaposabban megismerjék önmagukat. Újradefiniálják céljaikat, rájöjjenek, hogy mi okoz számukra elégedettséget, és megtalálják, hogy a külsőségekben megjelenő siker helyett mi az, ami belül is elégedettséget, megnyugvást jelent a számukra.


Ez különböző módon nyilvánul meg férfiaknál illetve nőknél? Vagy vannak átfedések?

Elég más a helyzete és a neveltetése is a férfiaknak és a nőknek, ebből következően valószínűleg lesznek különbségek is abban, ahogyan túljutnak az életük középső szakaszán.


A nők többsége még mindig sokkal inkább lemond a saját szakmai, művészi vagy bármilyen egyéb céljairól a család miatt, mint ahogy azt a férfiak teszik. De a családtól függetlenül is a kislányokat inkább a megfelelésre, mások elvárásainak a teljesítésére szocializáljuk. Ezért a nők azon kaphatják magukat., hogy annyira igyekeztek éveken át mindenféle elvárásnak, igénynek megfelelni, hogy nem is tudják már kik is ők. Hiszen annyira nem figyeltek magukra.


Viszont a nőknek kicsi koruktól meg van engedve, hogy beszéljenek az érzéseikről, féljenek vagy szomorúak legyenek, és ez itt jól fog jönni, hiszen nagyobb az eszköztáruk arra, hogy megküzdjenek a válsággal. A férfiakat viszont arra szoktatjuk kiskoruk óta, hogy legyenek erősek, rázzák le magukról a nehézségeket, ne "hisztizzenek" - így nekik nehezebb felfedezni, ha eléri őket az életközepi válság, hogy mi bajuk is van, és kevésbé komfortos, megszokott számukra az a fajta önfelfedezés, ami a megoldáshoz szükséges.


Ebben az időszakban a testünk is elkezd megváltozni, a nőknél talán láthatóbban és gyorsabban.

Leginkább a hormonjaink kezdenek másképp termelődni, és ez kihat más testi és lelki állapotunkra is. A nőknél jóval korábbiak lehetnek a testi változások, mint hogy a menopauza egyértelmű tünetei, a hőhullámok és az elmaradó menstruáció beköszöntenének. A perimenopauza, a menopauza körüli időszak van, akinél a menstruáció megszűnése előtt néhány hónappal, de olyan is van, akinél tíz évvel korábban kezdődik. A hormonális változásokat számos testi változás kíséri: a testzsír százalék megváltozik, emésztési változások, az izomzat is átalakul nem beszélve a csontozat összetételéről. Mindezt szintén hangulati változások, rosszkedv vagy alvási problémák kísérik.

Nincs egyértelmű válasz arra, hogy a testi vagy a lelki és a körülményeinkben beálló változások okozzák-e azt a negatív hangulatot, amit életközepi válságnak nevezhetünk. Legvalószínűbb az, hogy mindez együtt.

A testünkön mindenképpen segítünk azzal, ha elkezdünk mozogni és egészségesebben élni. A testünk javuló állapota pedig a lelkünkre is kihat.


A férfiaknál kevésbé híres az életközepi átalakulás, mint a nőknél, de ott is csökken például a tesztoszteron szintje. Negyven év felett évente egy százalékkal. A változás csak ritkán feltűnő, nem is kell aggódni miatta, de azért okozhat változásokat. Például csökkenő szexuális vágyat vagy képességet, testmagasságcsökkenést (a csontok sűrűsége kisebb lesz) fáradékonyságot és aluszékonyságot, vagy éppen ellenkezőleg, alvási problémákat. Ezzel együttjárhat a hangulat romlása és a koncentrációs képesség csökkenése is.


Mi okozza az életközepi válságot? Van, aki nem érzi meg, vagy ezen mindenki átmegy, mint a menopauzán, csak különböző módon?

Nem kötelező átesni az életközepi válságon, sokan vitatják is, hogy van-e ilyen egyáltalán.

De azért jobb, ha számítunk rá, és fel vagyunk készülve arra, hogy nehéz kérdésekre kell választ találnunk a harmincas-negyvenes éveinkben. Ha valaki rátanult már arra, hogy figyelje önmagát, az érzéseit, aki megtanult békében lenni magával és a környezetével, annak ez az időszak is könnyebben elviselhető lehet.

Azt mindannyiunknak fel kell dolgozni valahogy, hogy nem leszünk már fiatalabbak.

Mennyire kell komolyan venni az életközepi válságot?

Veszély helyett mindenképp lehetőségként érdemes rá tekintenünk.

Ha már felismerjük, hogy valami nincs rendben, és elkezdjük keresni a módját, hogy hogyan lehetne úgy változtatni az életünkön, hogy attól jobban érezzük magunkat, nyugodtabbak legyünk, akkor már jó úton járunk. Ha elsiklunk a figyelmeztető jelek, a rossz közérzet, a fásultság vagy a motiválatlanság felett, ha továbbra is magunkra erőszakolunk egy olyan életet, amit már nem bírunk tovább, akkor történhet meg, hogy a testünk vagy a lelkünk megálljt parancsol valamilyen betegség formájában.


Mennyire szabad abban hinni, hogy képesek vagyunk a saját életünket uralni?

Nagyon szeretnék hinni benne, és hiszek is benne. Mindenkivel történnek, történhetnek olyan dolgok, amiket senkinek sem kívánt volna, de hogy hogyan küzd meg ezzel, és miként éli meg, az már rajta múlik. A könyvben is idézem ezt a Murakami Haruki mondást: "pain is inevitable, suffering is optional" vagyis a fájdalom elkerülhetetlen, de szenvedni nem kötelező.


Nagyon gyakran a múlton való rágódás vagy a jövő miatti aggodalom foglalja le a gondolatainkat, és okozza a rossz érzéseket, a szenvedést, miközben nem vesszük észre, hogy a jelenünkben nincs is okunk rosszul érezni magunkat.


Hogyan lehet nagyobb kontrollt elérni az életünk felett?

Minél inkább tisztában vagyunk azzal, hogy mik az igényeink, mi tesz elégedetté, mi mit okoz bennünk, annál inkább meg tudjuk teremteni magunknak azt az életet, amiben jól érezzük magunkat. Ehhez pedig a legfontosabb lépés az az, hogy rátaláljunk önmagunk elfogadásának útjára, elhiggyük, hogy megérdemeljük az elégedettséget. Ha ez megvan, akkor már meg tudjuk engedni magunknak, hogy kontrolláljuk az eseményeket és azt, hogy azokra hogyan reagálunk.


Fel kell-e dolgozni minden problémát? Meddig "egészséges" magunkkal foglalkozni?

A problémák feldolgozása nem a problémákon való rágódást, vagy valamiféle önsajnálatot jelent.

Sokkal inkább azt, hogy megkeresem a saját felelősségemet, azt, hogy én mivel járultam hozzá, hogy ez a helyzet kialakult, és milyen lehetőségeim vannak a változtatásra.


Akkor lesz fenntartható módon kiegyensúlyozott az életünk, ha ezt a működésmódot, az önmagunkon és az életünk eseményein való reflexiót rendszeresen alkalmazzuk.

Ez segít abban, hogy ne elszenvedői, hanem alakítói legyünk az életünknek.

Nagyon sokunkat nem így neveltek, gyakran sokkal kiszolgáltatottabbnak éljük meg a helyzetünket, mint amilyen az valójában. Ezért érdemes szakemberhez fordulni, pszichológushoz, terapeutához, coachhoz, hogy ezt a felelősségvállaló attitűdöt és a hozzá szükséges eszközöket segítsenek megtanulni.


Többször hallottam már klienseimtől, hogy nehéz helyzetekben az jutott eszébe, hogy "Ági most biztos azt kérdezné tőlem, hogy... Így gyorsan válaszoltam is magamnak a kérdésre, és ez segített is, hogy merre induljak"


A gyerekként elszenvedett traumák feldolgozása mennyiben szükséges? Értem ezalatt, hogy esetleg nem is gondoljuk annak, de mégis ott dolgozik a háttérben és hatással van az életünkre.

Jól látod szerintem. Ott dolgoznak a háttérben, és rányomják a bélyegüket a jelenünk boldogtalanságára. A legeslegfontosabb dolog, amivel tartozunk magunknak, hogy szakember segítségével elkezdünk dolgozni ezeken. Ez egyébként, sokan így érzik, elég igazságtalan dolog. Nem elég, hogy másnak boldog volt a gyerekkora, nekem meg nem, még felnőttként is ezt kell felidéznem, emiatt kell szenvednem. Valóban így van. De attól, hogy az élet nem igazságos, még ez a járható út a traumák hatásainak csökkentésére. Sajnos az ilyen dolgokat hiába próbáljuk, nem lehet elfelejteni.


Ha bántottak minket például, akkor egészen addig áldozatok maradunk, amíg szembe nem nézünk az akkori fájdalmunkkal.

Persze ez nem örökös küzdelmet jelent, hanem azt, hogy valamikor, előbb vagy később, de mindenképp szükséges velük foglalkoznunk.


"Manapság menő elfoglaltnak lenni." - írod a könyvben. Mennyire károsítja ez at életünket és hogyan lehet ellene tenni?

Nem véletlenül egyre elterjedtebbek a slow-mozgalmak, halljuk egyre több helyről, hogy lassuljunk le, éljük meg a pillanatot. Nem csak a bolygónkat zsákmányoljuk ki ezzel a rohanással és fogyasztással, hanem magunkat is.

Túlélésünk érdekében meg kellene látnunk újra az egyszerű létezésben rejlő értéket.

Nem szentimentalizmusból mondom ezt, hanem azért, mert az agyunk egyszerűen nem képes lépést tartani ennyi ingerrel, ennyi döntéssel, mint amennyire manapság kényszerítjük.

Az élményeinket nem dolgozzuk fel, mert rohanunk tovább. Ezáltal a stresszt sem pihenjük ki, ami kiégéshez vezethet. Tudatosan kell döntést hoznunk arról, hogy leállítjuk magunkat, nem rohanunk tovább - ha csak sodródunk, akkor a helyzet valószínűleg egyre rosszabb lesz.

Magam is ebben élek, nem tagadom, de folyamatosan törekszem a változtatásra.


"Több coach is azt tapasztalja, hogy a klienseik úgy érzik, hogy nem a saját életüket élik." Hogyan lehet ez ellen tenni? Mi az az automata üzemmód? Hozzám is sokan fordulnak azzal, hogy valahogy nem találják magukat, elidegenedettség érzésük van. Ez az előbb említett rengeteg tennivalónkból is adódhat. Az a robotpilóta üzemmód, amikor csinálunk ugyan valamit, jelen vagyunk valahol, de az agyunk közben máshol, például a következő tennivalón jár. Kavarognak a gondolataink. Sokan a napjuk jó részét így töltik, aminek az az eredménye, hogy utólag alig-alig emlékszünk rá, hogy mi is történt velünk. Hiszen nem voltunk ott igazán.

Gyerekként még nagyon benne tudunk lenni a jelen pillanatban, teljes figyelmünkkel vizsgálgattunk egy kavicsot, egy érdekes formájú levelet. Ehhez a fókuszáltsághoz lenne jó visszatalálnunk.

A jelenre fordított figyelemnek rengeteg pozitív hatása van, javul az agyműködésünk, gyorsul a reakcióidőnk, csökken a stressz és szorongás, szóval csak jó dolgok következnek belőle.

Figyelmünk jelenre irányítását és a robotpilótánk kikapcsolását segítheti valamilyen meditációs technika elsajátítása, sportolás, például a jógázás vagy a futás, de már szimplán azzal is sokat segíthetünk magunkon, ha rendszeresen kimegyünk a természetbe. Azt fogjuk tapasztalni, hogy az életünket valahogy tartalmasabbnak érezzük, és elégedettebben, nyugodtabban fekszünk le aludni esténként.


Sok nő is borít a 40-es éveiben, elválik, felmond, és hirtelen ott találja magát 50 évesen férfi és munka nélkül. 50 felett pedig rettentően nehéz mind férfit, mind munkát találni. Hogyan tud segíteni ebben ez a könyv?

Ha hosszú ideje benne vagyunk egy olyan életben, amit nem érzünk magunkénak, amiben nem vagyunk elégedettek, akkor azt nem a körülményeink okozzák, és nem csak mások tehetnek róla.


A környezetünk olyan, amilyen - lehet, hogy tényleg abszolút nem nekünk való, de az is lehet, hogy csak mi hisszük a belső rossz érzéseink okozójának. Mindenképpen fontos azzal foglalkoznunk, ha nem vagyunk jól a munkahelyünkön vagy a házasságunkban, de a beszélgetést hasznosabb, ha magunkkal kezdjük. Persze lehet létjogosultsága egy drasztikus lépésnek is, például egy hirtelen felmondásnak, de ezzel még nem oldódik meg minden.


Rá kell jönnünk arra, hogy milyen mintákat követünk, hogy rendre hasonló helyzetekbe kerülünk, mitől tartunk, hol akadályozzuk magunkat. Ha például nem bízunk magunkban és ezért általában elvállaljuk az első munkát, ahova felvesznek, még akkor is, ha nem érezzük igazán magunkhoz illőnek, akkor újra olyan állást fogunk találni, amiben rövid idő múlva nem leszünk jól.


Az okkal érdemes foglalkoznunk, hogy vajon honnan jön az, hogy nem bízunk magunkban, és hogyan tudunk ezen változtatni, mert lehet ezeken a belső korlátainkon változtatni, akármennyi idősek is vagyunk. Sosem késő.


Az életünk közepe, pedig azért egy "éppen jókor" időpont erre, mert van már sok pozitív tapasztalatunk is magunkkal kapcsolatban.

Eddigre tisztában vagyunk azzal, hogy sok erőforrásunk van, például tudjuk, hogy kitartóak vagy gondoskodók vagy nagy tehebírásúak vagyunk, amikre tudunk támaszkodni a változásunkhoz. Tényleg gyakori, hogy az életünk közepén valamilyen irányváltást teszünk, valami újba kezdünk, és általában ez egy hosszabb keresési, önfelfedezési folyamat. Hónapokba, vagy akár évekbe is telhet, mire megtaláljuk a saját utunkat. Ez a hosszú út azért éri meg mégis, mert az tényleg a sajátunk lesz, sokkal inkább, mint azt korábban el tudtuk volna képzelni. Ezáltal valószínűleg több sikerünk és egészen biztosan több örömünk lesz benne.

Hajlamosak vagyunk azt gondolni a munka és a párkapcsolat kapcsán is, hogy "csak legyen". Én azt gondolom, hogy inkább arra törekedjünk, hogy "jó legyen". Nyilvánvaló, hogy megélhetésre szükségünk van, így érdemes lehet B és C tervet észben tartani, hogy ha minden kötél szakadna, akkor is tudjunk ennivalót venni. Ezután viszont tényleg jobbat teszünk magunknak, ha azzal foglalkozunk, hogy mit szeretnénk, mit várunk egy munkahelytől vagy egy partnertől és mi az, ami nekünk a legtöbbet adja. A könyv elég sok példát mutat be abból, hogy hol lehetnek jellemzően elakadásaink, és hogyan lehet ezeken túljutni.


Milyen praktikus, azonnal használható tanácsokat tudnál adni azoknak, akik úgy érzik, hogy ebben a helyzetben vannak? Mondhatjuk azt, hogy igazából ez egy folyamatos munka magunkon?

Ha valaki úgy érzi, hogy elérte az életközepi válság , akkor kezdjen el foglalkozni vele. Legyen tudatos abban, hogy most nem elhessegeti a rossz érzést, hanem megvizsgálja, hogy mi nem stimmel, és milyen lehetőségei vannak.


A "majd elmúlik, majd megoldódik" nem igazán célravezető, sokkal inkább annak van itt az ideje, hogy az ember megtalálja a már korábban emlegetett kontrollt az élete felett. Például vizsgálja meg azt, hogy miket tart most igazán értékesnek az életében. Már egyszerűen annak összehasonlítása is sok tanulságot rejthet, hogy mivel foglalkozunk a legtöbbet, és mi a legértékesebb számunkra. A könyvben minden fejezet végén van néhány egyszerű gyakorlat is, amiket az adott témához kapcsolódóan jó a saját életünkre vonatkoztatva is megválaszolni.


A könyv a Jaffa Kiadó gondozásában került kiadásra, itt vásárolható meg: https://bit.ly/3ont3zr


Szalay Ágnes pszichológus coachként és szervezetfejlesztő tanácsadóként dolgozik. Tíz éve ír pszichológiai ismeretterjesztő cikkeket, többek között a Dívány internetes portál állandó szerzője volt. Célja, hogy minél több emberhez eljutassa a pszichológia eredményeit, melyek olyan felismeréseket hozhatnak, amelyek által elégedettebben, nyugodtabban élhetünk. Lányaival és férjével Budapesten él.
DSC_3796.jpg

Iványi Orsolya, Vichy Neovadiol Változókor nagykövet

Ha még többet szeretnél megtudni rólam, ide kattints!

Hírlevél

Köszönöm a feliratkozást!

  • Facebook
  • Instagram
  • YouTube