Amikor a lufik a semmibe repülnek

Ma van az autizmus világnapja.

Lipusz Andi, csoportunk tagja így fogalmazta meg érzéseit, a képen kisfiával, a 19 éves Álmossal.


**********

Amikor a lufik a semmibe repülnek.

Nem mindig volt ez így.

Hosszú éveken át ünnepként éltem meg ezt a napot.

A "mi" napunk volt, azt éreztem.

A mi különleges, elvarázsolt kisfiunké, akit gondosan öltöztettem kékbe, ( ó Istenem, hogy figyeltem, hogy még a cipő is harmonizáljon az öltözékkel e tekintetben...) aztán én magam is ugyanígy öltöztem fel, szinte belekiabálva a világba, látjátok, ezek vagyunk mi, tessék ránk nézni, ez most a mi napunk, ez rólunk szól, figyeljetek ránk, megérdemeljük!

Vittük a lufikat, róttuk a köröket, és csak sétáltunk mosolyogva, vállalva az autizmus összes hozományát, mert nem volt erő, ami eltántorított volna a hitemtől, hogy lesz ez még jobb is. Csak sétáltunk, ezer vattos mosollyal, azt hiszem bele a semmibe. Valami hihetetlen képlékeny jövőbe, ami lehet, csak a vágyaimban élt. De ott töretlenül. Ez segített át megannyi nehézségen, hogy eljuthassak idáig. A máig.

Ahol, és amikor már pontosan látom, honnan indultunk, és hova is jutottunk el. Mi ketten. Vagyis már nem is annyira ketten. De ez egy másik történet.

A bájosan törékeny, baba-arcú, bizarr játékaival kitűnő, mégis hihetetlenül szerethető fiúcskából mára már kevéssé bájos, a felnőttkor jegyeit óvatosan magán viselő, most is nagyon törékeny, ma is ugyanígy szerethető, rituáléit szigorúan betartó kamasz lett. Nem, nem váltotta be a reményeket, amiket az állapotához fűztem, de a francot sem érdekli mára. Igen, az F84 annyi mindent elvett tőle, hogy beleszakad a szívem, ha fel kellene sorolnom. Így hát nem is fogom. Olyan mindegy mára. Mostmár azt figyelem, amit meghagyott, mert megtanultam meglátni, hogy talán ez sem olyan kevés. Nézem az értelmes tekintetét, a szavak nélkül is tökéletes világát, ahova csak nagyon kevés, és nagyon különleges embereknek enged betekintést, de azt hiszem ők, ( akik e tekintetben kivételezettek) egy olyan világot láthatnak meg, ami mentes minden sallagntól, nincsenek benne szemernyi hazugságok sem, és annyi őszinteséget képviselnek, ami sehol, de tényleg sehol másutt nem található meg. Akárhány éves is, süt belőle a gyermeki ártatlanság. A tisztaság. Az őszinte szeretet. Amit nem befolyásolnak érdekek, vagy mögöttes szándékok.

Így lett ő tökéletes, a maga bizarr tökéletlenségében.

Szerethető, a maga igazán nehezen szerethető módján.

Így változtatta meg maga körül a világot, anélkül, hogy akarta volna.

Így mutatta meg mindenkinek, hogy van a létezésnek egy teljesen más, átlagtól eltérő módja, ami ugyan első látásra meghökkentő lehet, mégis ha veszed a fáradtságot, és mögé nézel, olyan dimenziók tárulhatnak fel, amiket csak maga Isten enged láttatni a különlegesen engedékeny pillanataiban.

Szóval csak szálljanak azok a lufik. Fel, magasra, az égig, bárhova, akármi is a cél.

És küldjük velük a szeretetünket, azokért, akik magukért nem képesek szót emelni.

Autizmus, tudod mit?

Én akkor is így szeretlek.


DSC_3796.jpg

Iványi Orsolya, Vichy Neovadiol Változókor nagykövet

Ha még többet szeretnél megtudni rólam, ide kattints!

Hírlevél

Köszönöm a feliratkozást!

  • Facebook
  • Instagram
  • YouTube