Carmen Herrera, kubai születésű művész, aki 89 évesen lett híres, elhunyt 106 éves korában

Carmen Herrera, kubai születésű művész, Párizsban és New Yorkban absztrakt geometrikus formákat festett hosszú élete nagy részében, anélkül, hogy felfedezték volna. 2004-ben egy kiállítás mindent megváltoztatott, nemzetközi hírnévre 89 éves korában tett szert, miután elkezdték árulni alkotásait. 106 éves korában halt meg szombaton manhattani studiólakásában, ahol 60 éve lakott.

Az újakat és fiatalokat éltető művészeti világban Carmen Herrerat figyelmen kívül hagyták a galériák, így úgy haladt az öregkorba, ahogy a legtöbb küszködő művész: saját maga örömére alkotott.

A múló évekből évtizedekből fél évszázad lett, ő pedig türelmesen hozta létre minimalista geometriai konfigurációit, mint vizuális haikukat, éles fekete-fehérben, majd később ragyogó színekben: háromszögek és trapézok, gömbölyű kagylók, rondók és gyémántok lebegnek az érintetlen, fehér vászon univerzumában.

A háború utáni Párizsban kiállított a Salon des Réalites Nouvelles-ben, az absztrakt művészek színhelyén. New Yorkban helyet talált kirakatgalériákban, járdakiállításokban, mindenhol próbálkozott. Évekkel később munkáit az East Village-i Alternatív Múzeumban és az kelet-harlemi El Museo del Barrio-ban mutatták be. Voltak kicsi, és kedvező vélemények, de nem voltak vásárlók.

Carmen Herrera mégis kitartott. Takarékosan élt a tetőtérben, szekrényekbe rejtette összetekert vászonkészletét, és festett, férje, Jesse Lowenthal, a manhattani Stuyvesant High School angoltanára 45 éven át, 2000-ben bekövetkezett haláláig támogatta őt.

Aztán egyik napról a másikra megváltozott minden.

2004-ben Tony Bechara - szintén művész, Carmen barátja és jogi képviselője - beajánlotta őt Frederico Sèvenek, a tribeca-i Hudson Street-i Latin Collector Gallery brazil származású tulajdonosának, a latin-amerikai művészek szószólójának, aki három latin nőnek rendezett kiállítást.

Holland Cotter a The New York Timesban ezt írta róla: „Ez a friss és csinos kiállítás a 20. századi latin-amerikai művészet geometriai absztrakciójának történetét viszi tovább, és három olyan nő munkájában folytatódik, akik jelentős mértékben hozzájárultak ennek a művészetnek a történetéhez.

„A rangidős művész – folytatta –, aki egyben a legkevésbé ismert, Carmen Herrera, 1915-ben született Kubában, és 1954 óta él New Yorkban. Kinyilatkoztató, szellemes, éles stílusának közös pontjai vannak Mondriannal, Ellsworth Kellyvel és az Op Art-tal, de a legközvetlenebbül olyan művészek élvonalbeli New-Concrete (brazíliai művészeti mozgalom) munkáihoz kötődik, mint Lygia Clark és Hélio Oiticica, akik a második világháború utáni Brazíliában virágoztak.”

Gyors volt a reakció a kiállításra. Ella Fontanals-Cisneros, egy kubai születésű gyűjtő, akinek művészeti alapítványa volt Miamiban, megvásárolta Herrera öt festményét. Estrellita Brodsky, egy másik kiemelkedő gyűjtő vett meg másik ötöt. Agnes Gund, a New York-i Museum of Modern Art (MOMA) filantrópja és emerita elnöke is vásárolt több alkotást, és Tony Becharával együtt ajándékozta Herrera egyik fekete-fehér festményét a MoMA-nak.

A művészeti kiadványok és a sajtó elismeréseit New York-i és a londoni egyéni kiállításokat követték. Herrera utazó retrospektív kiállítása nagy sikert aratott Európa-szerte. Munkáit a MoMA, a washingtoni Hirshhorn Múzeum, a londoni Tate Modern és a minneapolisi Walker Art Center intézmények állandó gyűjteményeikbe vásárolták meg. Magángyűjtők is felkapták a munkáját, az újságírók nem hagyták őt békén.

Festményeinek értéke megugrott. 2009-re 50 000 dollárért, 2014-re pedig 160 000 dollárnál jártak árai – ez az összeg elképzelhetetlen volt, Herrera pedig a 80-as éveiben járt már. A londoni Observer az évtized felfedezésének nevezte munkáit, és azt írta: „Hogy nem vettük észre ezeket a zseniális kompozíciókat?”

Új pénzének nagy részét éjjel-nappal dolgozó segítőkre fordította, ami lehetővé tette számára, hogy megtartsa az akkoriban csaknem öt évtizeden át elfoglalt stúdió lakását. „A pénz hasznos, mert az élet végén, legnagyobb meglepetésemre, sok segítségre van szükséged” – mondta a londoni Telegraphnak. „Különben egy idősek otthonába kerülnék. És azt nem szeretném.”

Herrera, vékony keretes szemüveggel, vállig érő, csontfehér hajjal, 94. életévében volt, mint egy királyinő, olyan volt kerekesszékében, ízületi gyulladástól szenvedve, de még mindig festett. Hogyan tudott kitartani több évtizedes ismeretlenség után?

„Azért csinálom, mert ezt kell tennem; ez egy olyan kényszer, ami örömet is okoz” – mondta a The Timesnak 2009-ben. „Életemben fogalmam sem volt a pénzről, és a hírnevet nagyon vulgáris dolognak tartottam. Szóval csak dolgoztam és vártam. És életem végén rengeteg elismerést kapok, ámulatomra és nagy örömömre.”

Mivel 2015-ben betöltötte a 100. életévét, a modern művészeti kánonban betöltött státuszát megerősítette Alison Klayman „The 100 Years Show” című félórás dokumentumfilmje Herrera „Blanco y Verde” diptichonja. ” (1959), Ellsworth Kelly, Frank Stella, Agnes Martin és Jasper Johns munkáival, miközben a Whitney Museum of American Art megnyitotta új otthonát Manhattan Meatpacking kerületében.

„Itt volt az ideje” – mondta Herrera egy riporternek egy whiskey mellett a tetőtéri stúdiójában az East 19th Streeten, a Union Square közelében. „Van egy mondás: ha várod a buszt, jönni fog. Én majdnem száz évet vártam.”

2016-ban Herrera legnagyobb örömére a Whitney Múzeum megnyitotta a „Lines of Sight” című kiállítását, amely 50 festményét mutatta be, amely az 1948-tól 1978-ig tartó időszakra fókuszál, és amely évek során fejlesztette ki jellegzetes geometriai absztrakcióit, beleértve a backgammont ábrázoló vásznat, a hosszúkás háromszögekkel, melynek címe „A város” (1948) volt.

„101 évesen Carmen Herrera végre megkapta azt a bemutatót, amit a művészeti világnak 40 vagy 50 évvel ezelőtt kellett volna megadnia: egyéni kiállítást kapott egy nagy New York-i múzeumban” – írta Karen Rosenberg a The Times-ban. „Félelmetes fegyelemmel, következetességgel és világos célokal rendelkező művészként mutatta be őt a kiállítás, valamint a háború utáni művészet történetének kulcsszereplőjének tekintette.”

Carmen Herrera 1915. május 31-én született Havannában Antonio Xavier Herrera és Carmen Nieto gyermekeként. Édesapja az El Mundo, egy havannai újság alapító szerkesztője volt, anyja pedig ott volt riporter. Carmen virágzó és kulturált háztartásban nőtt fel, művészettel, zenével és irodalommal körülvéve. A család barátai között volt Langston Hughes, a költő és a harlemi reneszánsz vezetője.

Megtanult franciául és angolul, művészetet tanult Havannában, majd a párizsi Marymount Nemzetközi Iskolába járt középiskolába. Később építészetet tanult a Havannai Egyetemen, de otthagyta a főiskolát a katonai diktátor, Fulgencio Batista felemelkedése körüli zűrzavar miatt.

1939-ben férjhez ment Jess Lowenthalhoz, aki Kubába látogatott New Yorkból. Nem születtek gyermekeik; Herrera túlélői között van egy unokahúg és egy unokaöccs is.

Miután megházasodott és New Yorkba költözött, Herrera évekig az Art Students League-ben tanult. Férjével 1948 és 1953 között Párizsban éltek, és ott alakította ki azt a stílust, amelyet a merész színek és élesen meghatározott geometriai formák jellemeznek. Munkáit Josef Albers, Jean Arp és más háború utáni absztrakt művészek alkotásaival állították ki.

Mire azonban 1954-ben visszatért New Yorkba, az absztrakt geometriai formákról alkotott látásmódja végzetes fordulatot vett, koncepciója egyszerűbbé vált, gyakran fekete-fehérben, és a minimalista stílus felé mozdult el, ellentétben olyan absztrakt expresszionista művészek alkotásaival, mint Barnett Newman k, Mark Rothko és Willem de Kooning, akiknek a vászonra festett óriás műveik egyre népszerűbbek lettek.

„Egyes galériatulajdonosok nőkkel és latin-amerikai művészekkel szembeni előítéletei hátrányos helyzetbe hozták őt, valamint az a tény, hogy munkái – amelyek némelyike ​​az op-art és a keményvonalas minimalizmus későbbi irányzatait vetítették előre – nem felelt meg a korszak divatjának, ami az absztrakt expresszionizmus volt” – írta John M. Cunningham Herrera profiljában az Encyclopaedia Britannica számára.

Herrera azonban ment a saját útján, és miközben festményei eladatlanok maradtak, a kritikusok észrevették, mit csinál.

1966-ban Hilton Kramer a következőket írta róla a Times-ban: „A geometriai és az éles vonalak határain belül a festő sikere gyakran azon múlik, hogy helyesen méri-e fel, milyen személyes újítások lehetségesek e stílus személytelen konvenciói között. Herrera okosan érti ezt a problémát, és így képes határozottan saját stílust képviselni.

Négy évtizeddel később, 2005-ben a Times kritikusa, Grace Glueck finomította a lényeget. „Az absztrakcionista Carmen Herrera minimalista, de meggyőző festményeket készít, amelyek ereje a színek és a szigorú formák intenzív fúziójából adódik” – írta. „Hosszú pályafutása során Herrera ritka bravúrt hajtott végre: sikerült érzelmekkel és szellemmel átitatnia puritán, általában személytelen módját művészetének.”

Ezt a pályafutást tavaly júliusban a francia kormány is elismerte, és megkapta az Officier de L’Ordre des Arts et des Lettres-t. És csak néhány nappal a halála előtt tudta meg, hogy a washingtoni National Gallery of Art megvásárolta két művét – mondta barátja, Tony Bechara.

„Annyira izgatott volt” – mondta.

Forrás: New York Times