I'm comin' home tomorrow, baby!

Május 18.

Tegnap reggel felkeltem, hogy jajhétfőmármegint, mintha annyira fájna, pedig már nem fáj, sőt, mióta újra fókuszba raktam magam, már a hétfő sem zavar.


Nos, azért nem ilyen hétfőre számítottam. Nem gondoltam, hogy életemben először szirénázó mentőautóban fogok robogni egy kórház felé ezen a hétfőn.

Elöl ültem a sofőr mellett, és ahogy szirénázva robogtunk az úton, néha elkaptam egy-egy ember tekintetét, vajon mit gondolhattak? Nekem mindig összeszorul a gyomrom, ha elmegy mellettünk egy szirénázó mentőautó. Sok minden átfutott az agyamon abban a kb. 25 percben, főleg az, hogy milyen törékeny az élet.


Örültem, hogy a maszk valamennyire eltakarja, hogy néha elkap a sírás.

Felkelsz reggel, és aztán nem úgy folytatódik az unalmas hétfő, ahogy elképzelted.


Helyette ott egy férj, aki nem tudja mitől fáj annyira a hasa, hogy nem tud megmozdulni. És a láza már majdnem 39. És nézünk egymásra, hogy "ugye, nem a vírus", egymástól várva a megerősítést, hogy nem. (nem a vírus)


A legszívszorítóbb látni, hogy szenved és fájdalmai vannak, és te nem tehetsz semmit.


Háziorvos kijön, vizsgál, mentő kihív.

Segìtek nekik a hevedereket rácsatolni, valahogy olyan természetesnek tűnik.

Az egyik mentős nő, akárhányszor ránézek, mosolyog, még a maszk alatt is látom.


A háziorvos elintézi, hogy én is mehessek a mentővel, aminek aztán semmi értelme, mert a kórház bejáratánál, miután megmérték a testhőmérsékletemet a fülemben, és miután rájöttek, hogy én nem beteg vagyok hanem kísérő, nem engednek kiszállni, így el sem tudok tőle köszönni csak szorongatom a kis táskát, amit összekészítettem neki, de azt sem adják oda neki, csak a telefont és a tb kártyáját.


Aztán hazavisznek egy nem mentővel, pont elkezd esni és hirtelen sötét lesz.

Közben nem tudok elég hálás lenni olasz barátnőnknek, aki az orvossal tartja a kapcsolatot és közvetít, nélküle nem tudom mi lett volna.


Idegőrlő órák jönnek, semmi nem tud lekötni, kínomban takarítok. Aztán jön az üzenet, hogy megcsinálták a teszteket, nem találtak semmi "komolyat", most vár. A folyosón várakozás több órába torkollik, este fél 10-kor kiengedik, egy szál papucsban, ahogy bevitte a mentő. Ezen jól felhúzom magam, hogy csak úgy kitették, intézem neki a mentőt a háziorvoson keresztül, 11-re hazaér. Elég ramatyul néz ki. Mint kiderül, 4 órát töltött a zajos folyosón várakozással, fájdalmak között, senki nem mondott neki semmit. Ez bántotta a legjobban.


Aztán ülök az ágy szélén, nem érti miért könnyezik a szemem, amikor ez csak egy semmiség, mondja. Nekem az aggódósnak ugyan mondhatja, én nyilvánvalóan mindig a legrosszabbra gondolok egyből.


Fél 4-kor kelünk hajnalban, hányni kell. Aztán kicsit jobb, majd rosszabb, lemegyünk a nappaliba, megint hányni kell. Végre elaszik.


Egész nap mellette vagyok, segítek neki felülni, inni, néha felolvasok neki. Néha elalszunk.


Aztán délután jön a háziorvos, felír mindenfélét, elintézi, hogy a mentő kihozza a gyógyszereket.


A legunalmasabb nap is számít, igenis, úgy kell lefeküdni minden este, hogy kimutattad, hogy szeretsz, ilyen banálisan egyszerű az élet.

Mert minden egy szempillantás alatt megváltozhat.


Május 21.

Délig bírtam tegnap, aztán újra kihívtam a mentőket. És ismét kezdődött a várakozás, ezúttal megmondták, hogy maradjak otthon a fenekemen, majd telefonálnak. Persze képtelen voltam otthon ücsörögni, elkezdtem porszívózni, aztán felmostam.

Beérkezés után 2 órát várt a vizsgálatokra a folyosón, annak ellenére, hogy a háziorvos odatelefonált, hogy sürgős beteg.

Mikor máskor, ha nem most, nem lehetett feltölteni a telefonját online, így fogtam magam és besétáltam a faluba - 47 perc - egy automatához feltölteni, mert semmiképpen sem akartam őt telefon nélkül hagyni. Injekcióstűre is szükségünk volt, ugyanis nekem kellett beadni neki a felírt gyógyszereket. Szó szerint. Így kedden este kikupáltam magam, megnéztem egy csomó videót, gyakoroltam egy párnán, beszéltem olyanokkal, akik tudják, hogy kell beadni és a férjem szerint szuper nővér lennék, a 4 injekcióból, amit beadtam neki, mindnél azt mondta, semmit sem érzett. Ráadásnak, egy beöntést is kellett csinálnom. (Aminek nem lett hatása.)


Meg is kérdezte a férjem, gondoltad volna 4 éve, amikor elkezdtünk levelezni, hogy ilyeneket fogsz csinálni? Hát, meg is műtelek, ha kell!

Akkor még azt hittem, hogy hatni fognak a gyógyszerek, de miután bement 2 kör és semmi változás nem történt, akkor hívtam a mentőket. Nem bírtam tovább nézni, ahogy ugyanúgy szenved.

A faluban szerda délután zárva a gyógyszertár, hát, ezt pont nem tudtam, és a vírus annyira átszabta a szokásokat, hogy a bar és a bolt sem volt nyitva, pedig annyira akartam inni egy kólát (a karantén óta nem ittam, alapvetően semmi ilyesmit nem iszunk, de most úgy éreztem, hogy ettől valamiért megnyugodnék), egyedül a fagyizó volt nyitva, úgyhogy egy csoki-citrom kombót nyalogatva indultam hazafelé. Újabb 47 perc, persze hazafelé menni mindig gyorsabb, mint tudjuk. De legalább tudom, hogy 10 km a falu oda-vissza.

Mire hazaértem, már megcsinálták rajta újra a teszteket, vártuk az eredményt. Aztán eltelt pár óra megint a folyosón.

Divertikulitisz. Ez van. Magyarul bélgyulladás. A vastagbél diverticulum olyan zsákszerű kitüremkedés, amelynek falában a vastagbél valamennyi rétege megtalálható. Spontán hasi fájdalom, rendszertelen székletürítés (székrekedés/hasmenés váltakozása), tapintható hasi képlet, kifejezett helyi nyomásérzékenység, láz, fehérvérsejtszám szaporulat, gyorsult süllyedés jellemzi a kórképet. Diverticulitis esetén súlyos szövődmények is felléphetnek: átfúródás (perforáció), tályog, hashártyagyulladás, bélelzáródás, vérzés.

Pontos oka nem ismert, de úgy gondolják, hogy a diétás rostokban szegény étrend és az öregedés magyarázhatja a diverticulosis emelkedő előfordulását.

Pedig én eddig úgy gondoltam, hogy egészségesen táplálkozunk, a férjem meg főleg, úgy látszik ez sem elég. Mint kiderult, hétfőn nem csináltak meg azt a tesztet, amiből tegnap kiderült, hogy mi a baja, plusz a vírus miatt nem akarnak bent tartani embert, ha nem szükséges, így nem ítélték elég komolynak az esetét.

Szerencsére tegnap egy kedves orvossal hozta össze a sors, aki beszél angolul is, és kapott egy szép szobát, ahol egyedül van, és egyből rátették egy antibiotikumos infuzióra.

Este bevittem neki egy szatyrot (nagyon kérlek, ne egy bőröndöt hozz, írta előtte), de sajnos már a külső ellenőrzési pontnál le kellett adnom, vagyis egy nővér vitte be neki, így nem láthattam.

Mérhetetlenül örülök, hogy megtalálták a problémát, tegnap már ott tartottam, hogy csak találjanak valamit, mert a bizonytalanság volt a legidegölőbb.

Reggel fel 7-kor arra ébredtem, hogy a férjem a nappaliban nézi a CNN-t.

Ja nem, csak hallucináltam.

Írtam neki, felhívott és olyan kis vékony volt a hangja, nem tudott semmit aludni a fájdalomtól, de már legalább valamivel kevesebb a fájdalom. A mai nap eldől, hogy mennyire súlyos, például kell-e műtét vagy az antibiotikum kúra elég lesz. Azt hiszem, ma is besétálok a faluba, és iszom egy kólát. Megnyugodtam!


Május 24. Hosszú hétvégén vagyunk túl, a szombati nap végül egy szép, hosszú, 7 órás műtétbe torkollott.. Elsősorban mérges vagyok, mert ugye hétfőn hazaküldték a kórházból (egy szál papucsban este 10-kor), hogy nem találtak semmi "komolyat" nála, így elvesztettünk 2 napot, plusz 5 napon keresztül elviselhetetlen fájdalmakkal küzdött. Ma meglátogathattam, a nehezén túl vagyunk, remélem! El nem tudom mondani, hogy mennyire jól esik, hogy itt vagytok velünk, a férjem megint mondta, hogy mindenképpen mondjam nektek megint, hogy teljesen meg van hatva! Köszönjük szépen!

Június 2.

I'm comin' home, baby! Felkelek 6 körül, írok neki egy üzenetet, ami azt jelenti, hogy már fent vagyok, felhív, elmondja mi történt éjszaka, melyik szobatárs távozott, milyen volt az éjszakás nővér, vagy hogy mi fáj még éppen.

Aztán ágyat váltok, a kanapéra költözöm a nappaliban, előtte még kiengedem a kiskutyát, visszajön és együtt alszunk tovább.

2 hete minden nap arra készülök, hogy megyek látogatni. Minden nap kifestem magam (tudom, a maszk alatt minek) szépen felöltözöm, ne lássa, hogy elhagytam magam.

Amúgy nem hagytam el magam. Csak egyszer. Az első hét olyan volt, mintha nem is velem történne, kívülről láttam magam, mint egy robot tettem a dolgomat, intezkedtem, mentot hivtam, injekciot adtam be, ha kellett, vittem a teat, a tiszta polokat. Úgy éreztem, hogy szupererőm lett, ha kell felemelek egy autót, vagy elgyalogolok bárhova, hogy megmentsem.

Egészen a műtétig erős voltam, de akkor olyan gyorsan történt minden.

Szombat reggel úgy éreztem a hangjából, hogy nincs jobban, igy riadóztattam a háziorvost, hogy beszéljen a kórházi orvossal. Akkor elvitték röntgenre és után rögtön mondtàk, hogy műtét azonnal.

Írtam a családtagjainak, barátainak, hogy hívják fel vagy írjanak neki.

Azon gondolkoztam utána, hogy fel lehet-e egy ilyenre készülni? Kell-e, hogy legyen egy segédanyag a fejemben valahol, amit ilyenkor elő lehet venni, hogy mire gondolj egy 7 órás műtét közben? Mi van, ha...? Mit mondjál, amikor meglátod a műtét után és annyi cső lóg ki belőle, hogy inkább meg sem számolod.

A második héten elfáradtam, alig emlékszem mi történt, hova tűntek a napok, amikor csak lehetett, aludtam. Vagyis egyszerűen elaludtam. Annyira fáradt voltam, minth engem is megműtöttek volna. De mentem minden nap.


Bélcsavarodás elfertőződéssel. 26 cm-t ki is vágtak. Sokszor gondolkozunk, hogy mi okozhatta, mert mielőtt mindez elkezdődött volna, bbq vasárnapot tartottunk és mondtam neki, hogy ne egye meg azt a darab húst, ami nem volt átsülve rendesen. Megette..szóval ez az anekdota része.

Pár perce hívott, hogy I'm comin' home tomorrow, baby! Gyorsan megyek is porszívozni!

Nos, ahogy a vírus után nincs régi kerékvágás, mi sem leszünk már ugyanolyanok.

Az, hogy egyik pillanatról a másikra megtörténhet egy ilyen, ismét megerősített abban, hogy semmi más nem számit, csak az hogy, hogyan élünk.

A ki nem mondott érzések. Az elszalasztott pillanatok. Az elpocsékolt idő.

Erre gondolok reggelente, amikor felkelek, és talán meg szentimentálisabb leszek, mint eddig voltam, de az életünk minősége legnagyobb mértékben attól függ, hogy milyenek az emberi kapcsolataink. És ezekért meg kell dolgozni, energiát beletenni, akkor is ha nehéz vagy fáj, mert csak így tud épülni és erősödni, legyen az szerelem vagy barátság.


DSC_3796.jpg

Iványi Orsolya, Vichy Neovadiol Változókor nagykövet

Ha még többet szeretnél megtudni rólam, ide kattints!

Hírlevél

Köszönöm a feliratkozást!

  • Facebook
  • Instagram
  • YouTube