Hogyan lettem blogger és mi értelme van ennek az egésznek?

Mostanában többen írtatok és tanácsot kértetek blogolással kapcsolatban, így aztán az a világmegváltó ötletem támadt, hogy leírom, nálam hogyan kezdődött és mi is történt útközben, és mi van most. Minden 2010-ben kezdődött, ott motoszkált bennem a dolog, olvastam mindig Osvárt Juci blogját és szépen lassan megérleltem magamban a Neverordinary blog megszületését. (Már nem létezik, 2021-ben szépen elbúcsúztunk.) Vicces, de ma már nem tudom megmondani, hogy miért akartam blogot indítani, de biztosan nem azért, hogy pénzt csináljak belőle. Inkább az lehetett, hogy megmutassam (a világnak), hogy én milyen szuper tartalmat tudok gyártani, milyen érdekes dolgokat látok és milyen izgi az életem és ezt szerettem volna megmutatni. Visszatekintve amúgy, korántsem volt annyira izgi az életem. Ne kérdezzétek, honnan jött a név, már nem emlékszem, de akkor nagyon menőnek tűnt, az évek során többször le akartam cserélni, aztán megbékéltem vele, ezt ismerik, ezt ismeritek, egy új nevet bevezetni macera, de erről majd még később. A legfontosabb dolog, amikor rászánod magad a blogolásra, már amennyiben arccal és névvel kívánod ezt tenni, hogy tisztában kell azzal lenned, hogy a nyilvánosság néha fájni fog. Nyilván ez nagyban függ attól, hogy mi a témád, mert lehet inkognitóban is írogatni, - by the way, volt egy ilyen próbálkozásom is pár évvel korábban, de az durván magánéleti fejtegetés volt név nélkül. Bár meg kell hagyni, akkor is sikerült jó pár érdekes emberrel megismerkednem - de most maradjunk annál, hogy névvel és arccal valami jó témáról blogolunk. Nos, fel kell készülnöd arra, hogy a blogolás az nem csak írogatás, hanem kommunikáció az olvasókkal, ami sok empátiát, érzelmi fejlettséget igényel néha, már-már pszichológia. Tehát, el kell döntened, hogy bírod-e majd idegileg a beszólást, a hülye kommentet, a durva anyázást, ésatöbbi. Ennek kezelését meg lehet tanulni, és meg is kell, mert ha mindent magadra veszel, akkor előbb-utóbb kikészülsz. Nem azt mondom, hogy növessz vastag bőrt, bár van aki így csinálja, inkább azt javasolom, hogy találd meg a taktikádat, például a blogon moderálod a kommenteket, mielőtt megjelennek, így már kiszűrheted a számodra nem építő kommenteket. Persze, akkor is el kell olvasnod őket, és már magában az is fájhat. Nálam a blogon például nem lehet kommentelni, mert a blog.hu platform engedélyez anonim kommentelést és ez rendesen kedvez a trolloknak, így bezártam a lehetőséget. Azóta jobban is alszom. Ugyanis a blog a te kis gyereked, nevelgeted, babusgatod és nem akarod rosszul érezni magad, amikor kinyitod. Úgyhogy ne legyen semmilyen lelkiismeretfurdalásod, ha valaki nem tetszik neked, ne engedd a közeledbe. Ugyanígy van ez a való életben is, nem?

Majdnem kihagytam azt, hogy a blogoláshoz írni is kell tudni. Aztán eszembe jutott, hogy ma már nem így van, vagy talán soha nem is volt így? Én mindenesetre azt gondoltam, hogy kommunikációs szakemberként, a hátam mögött kit tudja hány ezer sajtóközleménnyel meg PR cikkel, csak tudok majd egy szórakoztató blogot írni. Tehát eldöntöttem, hogy akkor én most blogot fogok írni. És hogy miről? Mindenről! Na, ez a legnagyobb csapda, amibe persze én is beleestem, azzal a felkiáltással, hogy "arról írok, ami érdekel". Egy idő után, minden baromság volt a blogon, tény, hogy egyfajta személyes bepillantást adott az életembe, de nem volt semmi koncepció benne. Egyik nap Ferencváros ablakairól posztoltam, másik nap meg Damien Hirstről. Persze, úgy is csinálhatod, hogy elkezded és útközben kristályosodik majd a téma, kinek mi válik be. Így igen csak kapóra jött, amikor kiköltöztem Londonba dolgozni, hiszen a blogot egyből le lehetett szűkíteni: arról írok, ami velem történik Londonban! Hurrá! Csodás pillanat volt, megtaláltam a niche témámat! Ami csak az enyém, csak hozzám köthető: Orsi Londonban leírja, hogy hova járkál hétvégente enni/inni, mi történik a London Fashion Weeken, kiállításokról tudósít és hasonlók. Igazi áttörés volt, és nem csak azért, mert így sokkal könnyebb volt minden, hanem mert elindított egy egész folyamatot. Mégpedig azt, hogy akkor én tényleg blogger lettem. Ez 2010-ben ez még nem volt szitokszó. Volt egy kis bénázás is, - vagyis mindig van - valamiért azt gondoltam, hogy nekem angolul is kellene blogot írnom, ez nyilván annak köszönhető, hogy mindig nagyravágyó terveim voltak, és gondoltam, egyszer majd én is híres blogger leszek Londonban (hahaha), így egy ideig 2 blogot vittem, aminek semmi értelme nem volt, bár arra jó volt az angol blog, hogy egyfajta bizonyítékként tudtam lobogtatni a PR menedzsereknek, amikor meghívókat kéregettem, hogy majd itt fogom megírni, még jó, hogy nem kérdezték meg, hogy hányan olvassák, akkoriban ez sem volt még igazán ellenőrzött, ma meg már mindent tudunk mérni. Így jutottam be például a Garance Dore X Kate Spade sajtóeseményre, amikor aznap írtam a PR-es csajnak egy emailt, hogy mehetek-e, és mehettem. Természetesen, nem győztem olvasni a londoni lifestyle blogokat, és tanulni, hogy ők hogyan csinálják. Az egyik kedvencem, LibertyLondonGirl, aki profi (divat)újságíróból lett hivatásos blogger, jelent meg már szakácskönyve is, állandóan hívják szakérteni tévébe/rádióba, mindenféle bloggerdíjat is nyert, de ami miatt érdemes olvasni, hogy hogyan érte el azt, hogy a blogolásból megéljen, úgy hogy teljesen transzparens módon kommunikál. Már évekkel ezelőtt mindig kiírta, ha valami szponzorált volt, kitől és mit kapott, sokszor adott bepillantást a kulisszák mögé is. Egyszer keresett asszisztens, beadtam a pályázatomat, azt hiszem 38 éves voltam, de nem válaszolt, pedig még volt protekcióm is. (újabb hahaha). Amúgy 40+, de egyáltalán nem beszél a koráról és nem is érinti ezt a témát, ahogy látom, inkább kellemetlenül érinti valamiért. Fogtam magam és elküldtem minden létező helyre azt a levelet, hogy én egy szabadúszó magyar újságíró vagyok, "based in London" és kulturális témában utazom, és magazinoknak írok. Láss csodát, működött. Egyik héten Paul Smith sajtótájékoztatón ültem valami fancy hotelben, a másik héten Buddy Valastro sztrárcukrásszal csináltam interjút (egy másik fancy hotelben), a harmadik héten fashion bloggerként a London Fashion Week keretében a The Mayfair Hotel (ismét egy fancy hotel!) Elsa Schiaparelli lakosztályában kaptam kézmasszázst és manikűrt (ingyen). Vagy olyan is volt, hogy könyvkiadó keresett meg, hogy menjek el Dan Brown könyvbemutatóra és írjam meg az Indexre. Londonban amúgy hihetetlen dolgok eshetnek meg a szemfüles emberrel, én pedig annak tartom magamat. Nyereményjátékok, ingyenes belépők, mindenhova jelentkeztem és pályáztam, és tényleg sokszor nyertem. Például így voltam magánklubban Alíz Csodaországban partin. Hozzáteszem, hogy én közben dolgoztam napi 8 órában egy reklámügynökségnél, így ez teljesen egy hobbitevékenység volt, persze ugráltam örömömben, amikor az Index.hu először kitette a cikkemet a főoldalra. Ma is persze, és így eshetett meg, hogy van olyan bejegyzésem, amit ötvenezren olvastak el, amúgy vicces, hogy pont az lett az, de az "Öregedés bátraknak" a toplista második helyezettje 37 ezerrel. Tehát a blog elindítása segített újságírói karrierem kibontakoztatásában, és persze nem tétlenkedtem, ahova lehetett eladtam a cikkeimet, hogy legyenek megjelenéseim a portfóliómba. Az eladás persze nem mindig jelentett pénzt, de nekem fontosabb volt, hogy forogjon a nevem, minthogy kapjak 20 ezer forintot egy cikkért. Mára van már egy jó kis összeállításom, amit simán el tudok külföldön is adni, ha szeretnék valahova bejutni. A londoni időszakban a blogolás annyiból állt nálam, hogy megírtam, kitettem, a poszt megjelent az index-en 90%-ban, aztán kitettem a Facebook oldalra és örültem, ha lájkolták. Későn érőként nem foglalkoztam azzal, hogy monetizáljam a blogot, büszke voltam rá, hogy sikerült jó tartalmakat összehoznom, és persze bőszen néztem a statisztikát, hiszen egyre jobbak lettek a számaim, akkor havi 20 ezer körül olvastatok. Aztán vége lett Londonnak, és megint Pesten találtam magam. Az elején még nem pánikoltam, nehezen szakadtam el Londontól, így évente párszor kimentem és annyi témát összeszedtem, amennyi elég volt a következő útig. Meg azért beleártottam magam ide-oda, elkezdtem otthon is sajtómeghívókat kapni, így kóstoltam meg a világ legfinomabb rumját, kipróbáltam a kalligráfiát a Paloma Házban, jártam a Hello magazin nyitópartiján(remek gifek!) vagy találkoztam a Zwack családdal. Amúgy tudtátok, hogy itt Toszkánában is van egy kávézó fagyizójuk? Blogheriben. Sőt utazási újságíróként is elkezdtem dolgozni a Travelonak, azt nagyon szerettem, wellbeing-wellness témában mozogtam, ki ne szeretne fürdőket és spakat tesztelni, masszázsokat kipróbálni?

Így írtam például a Dandár Fürdőről a cikket, amely mellett laktam akkor és végignéztem a felújítást, aztán jól kipróbáltam. Akkor (2014) az volt Pest legolcsóbb gyógyfürdője, most nem tudom, hogy még mindig így van-e, de érdemes megnézni.

Két évig ezzel elvoltam, egyre jobbak voltak a számaim, egyre többen ismerték a blogot, de visszaestem a "lifestyle" kategóriába, ami nem volt jó, mert egy voltam a sok közül. Ismét kapóra jött egy országváltás, amikor is megismertem leendő férjemet és Toszkánába költöztem 2016 nyarán. Azt tudtam, hogy nem akarok kizárólag Toszkánáról írni, viszont Londonról sem tudtam már írni, mert már nem tudtam kijárkálni, amikor kedvem szottyant. Új témát kellett találni, szenvedtem rajta hónapokat, és vicces, de igazából a férjem mondta ki végül, hogy milyen irányba kellene fordulnom: a 40 feletti élet minél teljesebb megélése.

Aztán meglett a téma, de akkor meg azon szenvedtem, hogy nevet változtassak-e, sőt fizettem szakértőnek is (haha), hogy mondja meg a tutit, még titeket is megkérdeztelek, aztán végül ti mondtátok, hogy jó ez. Amúgy a legjobb tanács, amit tudok adni kezdő bloggernek: kezdjél el írni, aztán foglalkozz azzal, hogy mi legyen a design, meg egyéb részletek. Utólag én is ezt mondtam magamnak, akkor hónapokig ketyegtem azon, hogy legyen-e új nevem, ha igen, akkor mi. Tartalom az első. ( Kivéve, ha design vagy hasonló blogban utazol, nyilván akkor ugyanolyan fontos.) Fontos leszögezni, hogy a blogolás folyamatos változás is. Egy idő után ugyanis unalmas lesz, néha az egész alaptematikát le kell cserélni, mert már nem működik, ahogy változik, fejlődik az ember, úgy kell a blognak is fejlődnie.

Azt is fontos tudni, hogy a jó tartalom nem feltétlenül fog látogatottságot generálni. Túl sok a blog, túl sok a tartalom (aminek nagy része persze hulladék), nehéz kitörni. És most leírhatnám, hogy "csak" jó tartalom kell és özönlenek majd az olvasók, de akkor hazudnék.

A blog köré fel kell építeni számos platformot, ami kvázi reklámozza a tartalmat. És téged. A legkézenfekvőbb ugye a Facebook és az Instagram, tovább lépve lehet ez még Youtube, Pinterest mondjuk. Ahhoz, hogy jól meg ki tud választani a csatornáidat, ismerned kell a közönségedet, hogy ők mit néznek, hol aktívak. Itt jön be a képbe a statisztika, Google Analytics, Bitly, Similarweb, FanPageKarma, sorolhatnám, ahol tudod nézegetni a számaidat és tanulni belőlük.

Itt meg kell említenem a zárt csoportot, ugyanis soha nem gondoltam volna, hogy a menopauza ilyen jó közösséget fog összehozni, persze már túlhaladtunk ezen és sokkal több minden van a terítéken, minden, ami 40 felett foglalkoztathat, de minden úgy kezdődött, hogy tavaly szeptemberben írtam egy posztot a menopauzáról, és abban felvetettem egy zárt csoport ötletét, ahol kibeszélhetjük a témát. Pár nap alatt ötszázan csatlakoztatok, ma már 1500-an vagyunk.

És ahhoz, hogy mindezt tudd működtetni, szépen sorban ki kell kupálnod magad, olyan ez mint egy újság, ahol te dolgozol egyedül, one-woman-show. Fényképezel, szerkesztesz, grafikát gyártasz, kitanulod a hirdetési modelleket, képzed magad (én is voltam nemrégiben Pikrea-nál Insta továbbképzésen), szóval mindig van valami, ami új és jó tudni róla. Mivel én 40 felettieknek írok, így a Facebook jobban pörög nálam, mint az Insta, ugyanis a fiatalok átmentek az Instara, Facebook-on már csak nyugdíjasok vannak", szokták mondani a nagyokosok, akiket ilyenkor azzal kell leoltani, hogy attól függ ki a célcsoportod.

És ha már kicsit is beleástad magad a blogger szakirodalomba, biztosan olvastad, hogy az elsődleges cél a közösségépítés, magyarul legyenek lojális, visszatérő olvasóid, akik visszajeleznek, kommunikálnak, a lényeg a kétoldalú kommunikáció. Ma már egy marketingben jártas cég, ha blogger akar együttműködni, akkor nem elérést fogja nézni, hanem az engagement-et. Kár, hogy ez a nálunk még mindig nem így van. Na jó, de mi az az engagement rate? Az engagement rate egyfajta aktivitást, bevonódást jelent, főként valamilyen tartalom alatt, fölött megjelenő reakció, például Facebook lájk, komment, review, stb. Csak hogy lásd, nálam az elmúlt 28 napban a Facebook-on 33 ezer volt az elérés (ennyi ember kijelzőjén bukkant fel valamilyen posztom) és 42 ezer az engagement (ez az összes lájk, komment, share), magyarul nagyon aktívak vagytok! Blogolás és közösségi média használatakor engem a következők vezérelnek: - Követem a koncepciómat mindenáron: 40 felett teljesebb élet, inspiráció, való élet sztorik, kitekintés a nagyvilágba, saját életem, női egészség. - Hiteles vagyok, őszintén kommunikálok: és ha nincs mit mondanom, akkor meg nem teszek ki semmit, nem kamuzok, nem retusálok. - Hasznos illetve szórakoztató/érdekes tartalmakat szeretek nyújtani, nem bírom az öncélú blogolást. -Értéket próbálok átadni: tudom ez nagyképűen hangozhat, de hiszem, hogy egy kis információ is csodákra képes, ha pont jókor jön. - Nem kamuzok, azaz nincsenek vásárolt követőim, lájkjaim, kommentjeim sehol. Írtam a kamu influenszer jelenségről egy cikket, ITT olvasható. És ami a legfontosabb: A TE BLOGOD, A TE SZABÁLYAID! Soha ne hagyd, hogy bizonyos körülmények átvegyék a hatalmat feletted, ragaszkodj az elképzeléseidhez, akkor is ha ezzel követőket veszítesz. Csak akkor érdemes ugyanis ezt csinálni, ha örömet lelsz benne. Utána jöhet a pénz is. Vagyis utána jön is a pénz magától, ha görcsösen a pénzre koncentrálsz, az látszik, és akkor nem is jön.

Egy blog rengeteg lehetőséget tud adni, ha okosan használod, és nem feltétlenül a számok a fontosak. Én például már régen elengedtem, hogy azon ketyegjek, ha nem kap egy poszt sok lájkot. Mi a sok? Miért kell mindent mindenkinek szeretnie? Nem tudom mindenki igényeit kielégíteni, ezt el kell fogadnom. Persze az is egy jelzés, ha folyamatosan alacsonyak a számaid, akkor talán el kell gondolkozni, hogy nem a megfelelő célcsoporttal kommunikálsz.

A blog kapukat nyithat meg, új utakat és barátokat hozhat. Emlékszem még Londonban laktam, és először meglepődtem, ha írt valaki, hogy ő is Londonban lakik, olvassa a blogot, és mi lenne, ha találkozzunk. Így lettünk barátok Gabival. Vagy így találtunk egymásra Zitával, a Mar Galliti alapítójával. Vagy amikor komplett blogposztot tudok írni az overálról, amiben ti vagytok benne. És így lesznek teltházas Neverordinary események Edittel, Nórival, Andival, mind-mind a blognak köszönhetően. Mondjuk én mindig ilyen voltam, ha találok valami érdekeset és meg akarok tudni még többet, akkor írok. És a legtöbb esetben válaszolnak. Kérek újságírói jegyet a Tate Modern-től, másnapra ott a recepción. Megtetszik valakinek a képe, írok neki és megdicsérem. És így tovább. Számomra a blog már nem csak egy blog, hanem egy kapcsolódási pont hozzátok, egy bázis, az életem fontos része lett. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy női közösséget fogok építeni, de rettentően élvezem, mert ez sokkal több, mint a szimpla írogatás, persze tudom, hogy a szavak is hegyeket képesek megmozgatni, de ebben a közösségben iszonyatos erő van, ezt nap mint nap látjuk, akik benne vagyunk, és nagyon tudok örülni, amikor meg tudunk oldani egy problémát, mert ott vagyunk egymásnak. Azt hiszem, még jó sokáig tudnám folytatni, az influenszer témára még ki sem tértem, úgyhogy majd lesz folytatás, addig is kérdezzetek a Facebook-on! (Itt nem lehet kommentelni a trollok miatt.)